Tibeti titkos technológia, amiről hallgat a világ? | TudnodKell.info
Tibet és a modern tértechnológiák
Dr. Jarl svéd orvos, nem akart hinni a szemének, mert amit
látott, az minden – addigi – természettudományos ismeretének
ellentmondott Egy tibeti barátja, akivel korábban együtt tanult az
oxfordi orvostudományi egyetemen, mintegy húsz évvel ezelőtt meghívta
őt, hogy egy súlyosan beteg tibeti főpap egészségének a
helyreállításában segédkezzék.
Buzgó és sikeres munkájának jutalmául beavatták őt egy olyan ősrégi
tibeti titokba, amely egészen más megvilágításba helyezi azt az
évezredekkel ezelőtti kőkultúrát, amelynek olyan csodálatos és
érthetetlen maradványai találhatók a világ számos részén, mint amilyenek
az egyiptomi piramisok, a Stonehenge, a kőkörök, a menhirek és a dolmenek, hogy csak néhány ismert példát említsek.
Egy szép napon barátja elvitte őt egy, a kolostoruktól nem túl
messzire lévő lejtős völgybe, amelynek egyik oldalát égbe törő sziklafal
határolta. Annak egyik részén, mintegy 250 méter magasságban a falon
egy olyan lyukat fedezett fel, amely egy barlang bejáratának látszott. A
feltételezett barlangbejárat előtt egy sziklapárkány volt látható,
amelynek a szélén a szerzetesek egy kőfalat emeltek.
A párkányt csak felülről, a sziklafal tetejéről lehetett
megközelíteni. A barátok minden munkanap kezdetén onnan ereszkedtek le a
párkányra, kötelek segítségével A rét közepén Dr. Jarl egy hatalmas
kőtömbre figyelt fel, amelyet teljesen simára csiszoltak, és amelynek a
közepén egy tálszerű bemélyedés volt. E bemélyedésnek az átmérője egy
méter lehetett a mélysége pedig 15 centiméter.
A mezőn dolgozó szerzetesek jakok segítségével nagy kőkockát
vontattak a fekvő kőtömbhöz, és a kockát a tálba helyezték. A kőkocka
egy méter széles és másfél méter hosszú volt. Amikor ezzel elkészültek,
barátok sora gyülekezett össze a kőkocka körül, és kilencven fokos
ívben, pontosan hatvanhárom méter távolságban a kőtömbtől 19 hangszert
helyeztek el. E hangszerek közül 13 dob volt és 6 pedig tibeti trombita.
A dobok különböző nagyságúak voltak, lefelé nyitottak.
Minden egyes hangszer mögött egy sor barát sorakozott fel libasorban.
A legkisebbik dobnál lévő szerzetesek adták meg a jelet a kezdésre.
Ekkor égtelen zenebona kezdődött. Döngtek a dobok, harsogtak a
trombiták, és a felsorakozott barátok valami szent éneket kántáltak
eszelősen. Mintegy négy percig nem történt semmi. Ezután azonban - ahogy
a dobálás egyre jobban felgyorsult és a “zene” egyre intenzívebb lett
- a hatalmas kőkocka elkezdett himbálózni és inogni, majdfelemelkedett a levegőbe és egyre nagyobb sebességgel felrepült a 250 méter magasban lévő párkányra.
Három percnyi röpülés után már meg is érkezett. Egy óra leforgása
alatt a barátok öt-hat kőkockát is a magasba emeltek ily módon.
Mindegyik ötszáz méteres parabolikus pályán jutott el , a 250 méter
magasban lévő „rendeltetési helyére. A “bűvölés” ideje alatt előfordult,
hogy egyik-másik kőkocka széthasadt. Ilyenkor egy, másik, ép kővel
helyettesítették. Dr. Jarl már korábban is hallott erről az eljárásról.
Olyan Tibet kutatók, mint Linaver, Spalding és Huc már részletesen
írtak róla, de saját szemükkel egyik sem látott ilyen eseményt. Dr. Jarl
volt az első európai, akinek módot nyújtottak arra, hogy a szent aktust
megszemlélhesse. A svéd orvos eleinte. arra gyanakodott, hogy
tömeghipnózis hatása alatt képzelődik, és ezért az eseményekről filmet
készíttett. Nos, a film pontosan azt örökítette meg, amit látott, tehát
az események a valóságban is megtörténtek.
Amikor Dr. Jarl a filmet bemutatta annak az angol tudományos
társaságnak, amely a kutatásait korábban is mindig támogatta,
prezentációjával óriási port vert fel. A bemutató után a
filmtekercset elkobozták tőle. Ez egyáltalán nem csoda – írja Cathie a
már többször említett könyvében – ,mert a pontos mérési adatok alapján
igen fontos térgeometriai számítások végezhetők.
A tibetiek tehát ismerték az anyag és a tér valódi szerkezetét. Feltehető
persze, hogy a titkot csak a legbeavatottabbak tudták, és az egyszerű
szerzetesek csak végrehajtották a feladatokat úgy, ahogyan azokat nekik a
feletteseik előírták. Nyilvánvaló, hogy szent énekek helyett bármit
kántálhattak volna, hiszen azok a harmonikus frekvenciák voltak a
lényegesek az eljárásban, amelyek a térszerkezet bizonyos paramétereivel
harmonizáltak. Azokat a hanghullámokat, amelyeket a hangszerek és az
emberi hangok keltettek, pontos matematikai számítások alapján úgy
irányították, hogy a fókusz középpontjában antigravitációs hatás jöjjön
létre.
Ebben a középpontban volt elhelyezve a kő. Ez a hatás az egyharmad
kör mentén, amelyet a kő körül alkottak szintén érvényesült. Bizonyos,
hogy a hangszerek és az emberek geometrikus elrendezése, valamint száma,
igen fontos szerepet játszhatott az egész folyamatban. A dobok
méretének és felépítésének, anyagának és hangmagasságának, valamint
hangintenzitásának is kiemelkedő szerepe lehetett a mutatványban.
A levitáltatott kőkockák alapméretei megegyeztek a legnagyobb dob
méreteivel, csak a formák tértek el egymástól. Igen fontos szerepe
lehetett annak a teljesen simára csiszolt tálszerű bemélyedésnek is a
földön heverő hatalmas kőtömb közepén, amelybe a levitáltatandó kőkockát
belehelyezték. Feltehetően frekvencia kürtőt hozhatott létre.
Láthatjuk tehát, hogy Cathie elképzelései egyáltalán nem nevezhetők
ostobaságnak. A könyv részletes számításait nem áll módomban közölni, de
annyit mondhatok, hogy engem teljesen meggyőztek. Nyilvánvaló
tehát, hogy ezen a Földön már a mi ipari társadalmunk előtt létezett egy
magasrendű technológia, csak hát sajnos különböző okoknál fogva ez a
technológia elveszett.
A fenti rendkívül érdekes és nagyon sokat mondó történetet egyébként egy Henry Kjelson nevű mérnök és légügyi szakember hozta nyilvánosságra a The Lost Techniques (Elveszett technikák) című
művében. Ezek után egészen más szemmel nézhetjük azokat a híreket,
amelyek az évezredekkel ezelőtt készült és üzemeltetett repülő
szerkezetekről (pl. vimánákról) szólnak.
Tibet és a modern tértechnológiák
Dr. Jarl svéd orvos, nem akart hinni a szemének, mert amit
látott, az minden – addigi – természettudományos ismeretének
ellentmondott Egy tibeti barátja, akivel korábban együtt tanult az
oxfordi orvostudományi egyetemen, mintegy húsz évvel ezelőtt meghívta
őt, hogy egy súlyosan beteg tibeti főpap egészségének a
helyreállításában segédkezzék.
Buzgó és sikeres munkájának jutalmául beavatták őt egy olyan ősrégi
tibeti titokba, amely egészen más megvilágításba helyezi azt az
évezredekkel ezelőtti kőkultúrát, amelynek olyan csodálatos és
érthetetlen maradványai találhatók a világ számos részén, mint amilyenek
az egyiptomi piramisok, a Stonehenge, a kőkörök, a menhirek és a dolmenek, hogy csak néhány ismert példát említsek.
Egy szép napon barátja elvitte őt egy, a kolostoruktól nem túl
messzire lévő lejtős völgybe, amelynek egyik oldalát égbe törő sziklafal
határolta. Annak egyik részén, mintegy 250 méter magasságban a falon
egy olyan lyukat fedezett fel, amely egy barlang bejáratának látszott. A
feltételezett barlangbejárat előtt egy sziklapárkány volt látható,
amelynek a szélén a szerzetesek egy kőfalat emeltek.
A párkányt csak felülről, a sziklafal tetejéről lehetett
megközelíteni. A barátok minden munkanap kezdetén onnan ereszkedtek le a
párkányra, kötelek segítségével A rét közepén Dr. Jarl egy hatalmas
kőtömbre figyelt fel, amelyet teljesen simára csiszoltak, és amelynek a
közepén egy tálszerű bemélyedés volt. E bemélyedésnek az átmérője egy
méter lehetett a mélysége pedig 15 centiméter.
A mezőn dolgozó szerzetesek jakok segítségével nagy kőkockát
vontattak a fekvő kőtömbhöz, és a kockát a tálba helyezték. A kőkocka
egy méter széles és másfél méter hosszú volt. Amikor ezzel elkészültek,
barátok sora gyülekezett össze a kőkocka körül, és kilencven fokos
ívben, pontosan hatvanhárom méter távolságban a kőtömbtől 19 hangszert
helyeztek el. E hangszerek közül 13 dob volt és 6 pedig tibeti trombita.
A dobok különböző nagyságúak voltak, lefelé nyitottak.
Minden egyes hangszer mögött egy sor barát sorakozott fel libasorban.
A legkisebbik dobnál lévő szerzetesek adták meg a jelet a kezdésre.
Ekkor égtelen zenebona kezdődött. Döngtek a dobok, harsogtak a
trombiták, és a felsorakozott barátok valami szent éneket kántáltak
eszelősen. Mintegy négy percig nem történt semmi. Ezután azonban - ahogy
a dobálás egyre jobban felgyorsult és a “zene” egyre intenzívebb lett
- a hatalmas kőkocka elkezdett himbálózni és inogni, majdfelemelkedett a levegőbe és egyre nagyobb sebességgel felrepült a 250 méter magasban lévő párkányra.
alatt a barátok öt-hat kőkockát is a magasba emeltek ily módon.
Mindegyik ötszáz méteres parabolikus pályán jutott el , a 250 méter
magasban lévő „rendeltetési helyére. A “bűvölés” ideje alatt előfordult,
hogy egyik-másik kőkocka széthasadt. Ilyenkor egy, másik, ép kővel
helyettesítették. Dr. Jarl már korábban is hallott erről az eljárásról.
Olyan Tibet kutatók, mint Linaver, Spalding és Huc már részletesen
írtak róla, de saját szemükkel egyik sem látott ilyen eseményt. Dr. Jarl
volt az első európai, akinek módot nyújtottak arra, hogy a szent aktust
megszemlélhesse. A svéd orvos eleinte. arra gyanakodott, hogy
tömeghipnózis hatása alatt képzelődik, és ezért az eseményekről filmet
készíttett. Nos, a film pontosan azt örökítette meg, amit látott, tehát
az események a valóságban is megtörténtek.
Amikor Dr. Jarl a filmet bemutatta annak az angol tudományos
társaságnak, amely a kutatásait korábban is mindig támogatta,
prezentációjával óriási port vert fel. A bemutató után a
filmtekercset elkobozták tőle. Ez egyáltalán nem csoda – írja Cathie a
már többször említett könyvében – ,mert a pontos mérési adatok alapján
igen fontos térgeometriai számítások végezhetők.
A tibetiek tehát ismerték az anyag és a tér valódi szerkezetét. Feltehető
persze, hogy a titkot csak a legbeavatottabbak tudták, és az egyszerű
szerzetesek csak végrehajtották a feladatokat úgy, ahogyan azokat nekik a
feletteseik előírták. Nyilvánvaló, hogy szent énekek helyett bármit
kántálhattak volna, hiszen azok a harmonikus frekvenciák voltak a
lényegesek az eljárásban, amelyek a térszerkezet bizonyos paramétereivel
harmonizáltak. Azokat a hanghullámokat, amelyeket a hangszerek és az
emberi hangok keltettek, pontos matematikai számítások alapján úgy
irányították, hogy a fókusz középpontjában antigravitációs hatás jöjjön
létre.
Ebben a középpontban volt elhelyezve a kő. Ez a hatás az egyharmad
kör mentén, amelyet a kő körül alkottak szintén érvényesült. Bizonyos,
hogy a hangszerek és az emberek geometrikus elrendezése, valamint száma,
igen fontos szerepet játszhatott az egész folyamatban. A dobok
méretének és felépítésének, anyagának és hangmagasságának, valamint
hangintenzitásának is kiemelkedő szerepe lehetett a mutatványban.
A levitáltatott kőkockák alapméretei megegyeztek a legnagyobb dob
méreteivel, csak a formák tértek el egymástól. Igen fontos szerepe
lehetett annak a teljesen simára csiszolt tálszerű bemélyedésnek is a
földön heverő hatalmas kőtömb közepén, amelybe a levitáltatandó kőkockát
belehelyezték. Feltehetően frekvencia kürtőt hozhatott létre.
Láthatjuk tehát, hogy Cathie elképzelései egyáltalán nem nevezhetők
ostobaságnak. A könyv részletes számításait nem áll módomban közölni, de
annyit mondhatok, hogy engem teljesen meggyőztek. Nyilvánvaló
tehát, hogy ezen a Földön már a mi ipari társadalmunk előtt létezett egy
magasrendű technológia, csak hát sajnos különböző okoknál fogva ez a
technológia elveszett.
A fenti rendkívül érdekes és nagyon sokat mondó történetet egyébként egy Henry Kjelson nevű mérnök és légügyi szakember hozta nyilvánosságra a The Lost Techniques (Elveszett technikák) című
művében. Ezek után egészen más szemmel nézhetjük azokat a híreket,
amelyek az évezredekkel ezelőtt készült és üzemeltetett repülő
szerkezetekről (pl. vimánákról) szólnak.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése